Emese mellplasztika blogja

A műtő ajtóban még egy utolsó fotó, ezután már csak arra emlékszem, hogy átfeküdtem a műtőasztalra, majd a következő jelenet: kinyitom a szemem, a torkom száraz, lassan ráeszmélek, hol vagyok és azonnal a takaró alá nézek. Két dombocska feszül a mellkasomon, István mellém ül, azt mondja: - Szia Szívem, felébredtél?-

Rámosolyogtam, majd visszacsuktam a szemem. A kora délutánból, sok minden eléggé homályos, vagy kiesett, szépen lassan tértem egészen magamhoz.

 Istvánnal tettünk egy kis sétát, majd, ő hazaindult a gyerekekhez. Én pedig megpróbáltam aludni. Nem sok sikerrel, mert 10 percenként csörgött a telefonom. Rokonok, barátok és donnás ismerősök érdeklődtek. Ja, és a legfontosabb, fájdalmat nem éreztem, csak feszülést. A szülés utáni tejbelövelléshez tudnám hasonlítani. A kórházi személyzet egytől egyig rugalmas és végtelenül kedves emberek. Jókat beszélgettem velük. Az éjszakám nyugodtan telt, reggel pedig mire megittam a kávémat, István már meg is érkezett.

Reggeli után a doktor úr kivette a csöveket, ellátott tanácsokkal, megbeszéltük, hogy 1 hét múlva varratszedésnél találkozunk, addig szigorú fekvés és semmi munka. Na, azt hiszem ez keményebb lesz, mint a műtét.

Mikor hazaértünk, még a gyerekek iskolába voltak. Nem bírtam ki, hogy Valentinért ne menjek én is az oviba, rettenetesen hiányoztak. A kis drágám, mikor meglátott, örömében majdnem felugrott az ölembe, aztán megpillantotta a "mellbőségem", azonnal eszébe jutott: anyának műtötték a cicijét. Hirtelen megállt előttem és azt suttogta: - Anya, de nagy, nagyon fáj?-

A többi csemetém reakciója is hasonló volt. Tépték fel az ajtót, rohantak hozzám, 1000 puszi és még több kérdés. Teljesen körülugráltak, minden kívánságom lesték.

Már eltelt pár nap és egyre nehezebben viselem a fekvést. Már alig várom, hogy felkelhessek kicsit többet, mint napi 2-3 óra és nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de hiányzik a házimunka és a főzés. :(